2025. május 26.

Az emberi szó titokzatos erő. Láthatatlan, megfoghatatlan – mégis formál, emel vagy rombol. A Példabeszédek írója nem finomkodik: nem csupán jó vagy rossz hatásról beszél, hanem életről és halálról. Ez a kijelentés ráébreszt arra, mennyire komolyan kell vennünk a beszédünket, hiszen a kimondott szó nem csupán hang, hanem következmény.

Gondoljunk csak bele: egy biztató mondat erőt adhat a kétségbeesettnek, irányt mutathat az eltévedtnek, megerősíthet egy bizonytalan döntést. Ugyanakkor egy gúnyos megjegyzés, egy keserű szó, egy felelőtlen kijelentés romboló erőként hullhat a másik életébe. Amit kimondunk, nem tűnik el. Ott marad – az emlékezetben, a szívben, sőt, néha az egész életpályában nyomot hagy.

A nyelv tehát nem semleges eszköz. Isten úgy bízta ránk, mint a kertészt a metszőollóra – azzal lehet formálni, de sebezni is. És ami még súlyosabb: „amelyiket szereti, annak a gyümölcsét eszi”. Amit mondunk, az visszahat ránk is. Ha áldást szólunk, magunk is az áldás légkörében élünk. Ha folyamatosan keserűség, vád, gúny hagyja el a szánkat, a saját lelkünket mérgezzük vele.

Ezért a keresztyén ember nem engedheti meg magának a könnyelmű beszédet. Nem élhet a szóval úgy, mint aki nem tudja, mit jelent. Az ige arra hív, hogy a beszédünk legyen tudatos, tiszta, szeretetteljes – és igaz. Jézus maga is mondja: „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) A szó a szív tükre – és ha Krisztus lakozik a szívünkben, annak nyoma lesz a beszédünkben is.

Vizsgáljuk meg ma magunkat: mi fakad a szánkból a hétköznapok során? Élet vagy halál? Bátorítás vagy ítélkezés? Kérjünk Istentől bölcsességet, hogy szavaink az Ő világosságát tükrözzék – és legyen minden mondatunk egy apró morzsa abból az evangéliumi kenyérből, amely táplál és éltet.