2025. június 16.

„A fenntartható boldogság nem a végletekről szól.” Rájöttek erre már a pszichológusok is. De ezzel nem járnak annyira nagyon előttünk, mint sokszor gondolják. Mert amit ezzel kapcsolatban a pszichológia tudománya kimond, azt a Szentírás már évezredekkel ezelőtt tudatta velünk. A Prédikátor könyve éppen arról szól, hogy a végletek mind a hiábavalóság ürességébe torkollanak. Igeszakaszunk két ilyen pusztító végletre mutat rá: a lustaságra és az önfelélő munkahajszára.

A lustaság és halogatás véglete helyett szorgalomra hív az ige. „Az ostoba karba teszi a kezét, és tönkreteszi önmagát.” Vagyis a tétlenség önpusztító. A tétlen ostoba a bibliai bölcsességirodalom gondolkodásmódja alapján nem feltétlenül mozdulatlan. Inkább belül rendezetlen, és ez hat ki az életére. Belső rendezetlensége miatt nem tudja beosztani az idejét, nem tud különbséget tenni sürgős és halasztható között, vagy éppen mindig elodáz. Ez a belső szétesettség vezet oda, hogy a feladatok feltorlódnak, a lehetőségek kihasználatlanul elmúlnak az ember életében. Ezzel szemben ott van a szorgalom, az okosan beosztott idő, a tervezett energiafelhasználás és a következetes építkezés rendje. A szorgalmas ember nem kapkod, és nem vállal túl sokat, hanem tudja, mit bízott rá az Isten. És azt végzi el. De azt hűséggel, tisztességgel. Nem csak szorgalmas, hanem bölcs is. Az ostobával ellentétben nem mindenre mond igent, de amire igen, azt átgondoltan és megbízhatóan megcsinálja. Az ilyen ember napjai nem sodródnak, hanem Isten rendjéhez igazított ritmusban telnek. Egyszerűen, de céltudatosan. Ez a fajta biblikus életvezetés nem a látványosságról
szól. De hosszú távon meggazdagít. Anyagiakban, tudásban, emberi kapcsolatokban, lélekben.

A túlhajszolt robotolás véglete helyett a Prédikátor megelégedésre és nyugalomra hív. Arra az életformára, amely Isten rendjét tükrözi, nem pedig a világ hajszáját. Summáját így olvassuk: „Jobb egy marokra valót szerezni nyugodtan, mint két marokra valót hajszoltan és hasztalan erőlködéssel.” Ebben a rövid mondatban nem a munka kerül elutasításra, hanem az a fajta életmód, amelyben az ember elveszíti a mértéket, és két kézzel akar markolni. Mindent. Azonnal. Még többet. A bibliai teremtéstörténet szerint a munka Isten ajándéka. A Prédikátor nem a munka ellen beszél, hanem azzal a torzult viszonyulással szemben, amely bálvánnyá emeli azt. Amikor valaki nem tud pihenni, nem tud kiszállni. Gürcölünk naponként a kenyérért, de már nem hagyunk rá időt, hogy nyugodtan megegyük. Futunk az autóért, de nem megyünk el vele pihenni. Hajszolunk azért, hogy elismerjenek, szeressenek, de már arra sem emlékszünk, mikor ültünk le barátainkkal beszélgetni egy kávé, vagy éppen egy pohár
bor mellett. Már nincs helye a csendnek, a családi asztalnak, az imádságnak.

Aki szorgalommal él, de mégis meg tud állni, fel tud lélegezni, annak az élete nem torkollik
hiábavalóságba. Mert Isten rendjéhez igazodik. Ez a rend pedig nem elvont eszmény, hanem Jézus Krisztus életében láthatóvá lett valóság. Ő dolgozott, szolgált, fáradt, de nem égett ki. Minden napjának volt súlya, minden lépésének értelme volt. Mégis időt szánt a csendre, az imádságra, az Atyával való elvonulásra. Mert tudta, hogy az élet értelme és haszna ebben a ritmusban él. Ez a ritmus az, amit mi is követhetünk. Szorgalommal, de nem hajszával. Pihenéssel, de nem passzivitással. Aki így él, annak nem lesz hiábavaló sem a munkája, sem a pihenése. Éljünk hát így!